A látogatás után folytatjuk utunkat a mai cél felé Tendabába. Az össz táv mára 245 km, tehát a mai nap is könnyed lesz. Már legalábbis a táv, mert itt egészen más "akadályokat" kell leküzdeni. A vámosokat, a katonákat és a rendőröket. Az úton folyamatosan ellenőriznek. Állandó ellenőzési pontjaik vannak. A vámosokat a kocsipapírok érdeklik és könnyedén veszik a feladatukat. A katonák viszont nagyon katonásak. Az ilyen ellenőrzési pontokat nagyon lassan kell megközelíteni, a STOP jelzésnél meg kell állni és megvárni, míg intenek, hogy eléjük járulhatunk. Alapvetően barátságosak, és ha gyorsan szeretnénk átjutni, akkor mosolyogni kell és türelmesen előszedni a papírjainkat. 

Délután megérkezünk a táborba. 8.967 km-t tettünk meg eddig az indulás óta. Banjul kb. 170 km innen, meg lesz a 9.000. De erről majd holnap.

A gyerekek elkezdtek pént kéregetni. És ekkor kitalálták a britek, hogy ha lemossák az autókat, akkor fizetnek érte. Nem kellett kétszer mondani. Kár, hogy nem fog sokáig tartani a tisztaság. Pedig nagyon csili-vili lett :)

90 perc után megérkezik a komp és átjutunk a másik partra. Meglátogatjuk a rabszolga múzeumot, ahol elképesztő történetekről hallunk, és szégyellem, hogy fehér ember vagyok... az evolúció nevében hihetetlen dolgokat tettek.

Eljutunk a kúthoz is, ahol találkozunk a helyiekkel, akik nagyon boldogok. Megmutatják az iskolát, a kiskert projektet és elmondják, mire lenne még szükségük. Mivel a gyerekeknek naponta csak kétszer tudnak enni adni, nagyon elszántak, hogy megtalálják a módját a fejlődésnek, fejlesztésnek. Boldogulni akarnak ők is, ott, ahol vannak. És ez az, amit a média nem jelent. Ezért hoztuk létre az alapítványt, hogy megmutassuk Afrikát másként.

Ma reggel későn ébredünk. Vagy legalábbis a tervezettnél később. A tegnap esti buli nagyon elnyúlt, túl sok volt az alkohol és a hangos zene. Így aztán a kútavatási ünnepségre késve indulunk. Janjanbureh mellett két kutat ásattak a helyieknek a rallit szervezők. Azt gondoltuk, hogy itt van a követkeő sarkon, csak azt nem tudtuk, hogy ahhoz a folyón is át kell kelni.

Beállunk a sorba, várakozunk és közben figyeljük, ahogy zajlik a helyiek élete.

Végre nem kell sietni és azt számolni, mekkora táv van még előttünk és mennyi az idő. Meg lehet állni, és találkozni, beszélgetni emberekkel. HIányzott már nagyon. 

Az egyik faluban megállunk, és nagyon barátságos családokkal találkozunk. Beinvitálnak otthonukba, ami egy kis kunyhó. Rendezett, és nagyon szépen dekorált belül. Meglepődöm, mert erre nem számítottam, hogy ilyan szép lesz. Beszélgetünk, megmutatják, hogyan élnek, hol van a kút, ahonnan a vizet veszik,és megajándékozzuk egymást apróságokkal. Nem kérnek pénzt, nem kérnek semmit, örömmel adnak és fogadják el az ajéndékokat.

Aztán folytatjuk utunkat a határ felé. Ma is 37 fok van, nekem rekkenő ez a hőség már.

A határnál kezdődik a kavalkád. Az útlevelekkel és azok pecsételésével kezdődik a belépés Gambiába. Aztán az autóból kipakoltatnak mindent, még a koszos alsónadrágokat is előszedetik a dobozokból. Aztán jön a vámolás. Az autó reisztrálására 90 percet várunk. 10 euro leperkálása után kézzel tölti ki a nyomtatványt két fickó az autókról. És van 150 autó...

Végre átérünk, és nagyon barátságos emberek fogadnak itt is. A látvány a valós Afrikát mutatja, a bőség itt valamivel nagyobb, mint a határ másik oldalán Szenegálban. Nagyjából félúton járunk (a mai szakasz 250 km), ismát terepen, de most mi vezetjük a sort, így nem nyelünk annyi port. A látvány már-már idilli. A lenyugvó napban gyönyörködhetünk, míg sorra haladunk el a falvak között. A tábor ma is a folyó mellett van, fantasztikus helyen. A folyón komppal kelünk át, ami a folyó közepén leáll... De rutinosak, nyilván nem most adta meg magát a motor először, így aztán nincs gond, átérünk simán a másik partra.

Ide vissza kell jönni...

Íme a Gambia folyó szenegáli szakasza. Egy szeletke legalábbis. A Niokolo-Koba nemzeti park, amit ma terveztünk kicsit felfedezni, 1981 óta a világörökség része. Itt vagyunk a park szélén, lehet hajókázni a folyón, megnézni a vizilovakat, krokodilokat, madarakat, vagy akár autóval is be lehet menni, és jó eséllyel nem látni az oroszlánokat és elefántokat.

Végül az utolsó percben úgy döntünk, hogy inkább elindulunk terepen, immáron Gambia felé.

A mai szakasz 270 km lesz, ebből 200 km aszfaltozott úton. Ez is eltart azért majd egy darabig, de mától már lényegesen rövidebb távokat teszünk meg. 8.000 + km már mögöttünk van.

8 órakor felkelünk, indítjuk a napot. A falubeliek kijönnek, összeszedik a maradékokat, amiket a többiek itt hagytak. Adtunk nekik ennivalót és összeszedtünk pár apróbb dolgot is, amit tudnak használni. 

Rendbe tettük az autót egy kicsit, kicseréltük a szűrőt, ellenőriztük a kerekekben a nyomást, megjavítottuk a lámpát. majd 11 körül az autó le- és kiporolása után elindultunk reggelit keresni. Útközben kaptunk egy üzenetet, hogy az egyik faluban valami demonstráció van, így ismét terepen folytattuk, hogy elkerüljük a helyet.

A tábor előtt utosó faluban vásároltunk egy kicsit, aztán a Gambia folyó mellett letáboroztunk. Végre korábban elkezdhettük a sörök kipattintását. És egy kis whisky is előkerült...

Holnap délelőtt a nemzeti parkban tervezzük körülnézni kicsit, majd irány Gambia!

A terepen vezetés egyik nagy előnye itt a szavannában, hogy a kis falukon keresztül vezet az út- És nagyon kedvesek az emberek. A gyerekek óvatosan érdeklődnek valami kis apróság iránt. És ekkor természetesen előkerült a "petit cadeau" dobozból valami kis meglepetés.

A táj változatos, a navigálás pedig a növényzet növekedésével egyre nehezebb. Úgy határozunk, kimegyünk a főútra, ami azt is jelenti, hogy visszafelé is kell menni. Átlagosan 20 km-t tettünk meg óránként. Ez sem lesz az a haladós nap...

Reggel a kempingből 9 órakor indultunk útnak. Saint Louis-ba mentünk először. A francia gyarmatosítás nyomai világosan láthatóak a épületeken és az élet apró dolgaiban.

Pénzt váltottunk, megtankoltunk, és nekivágtunk a mai szakasznak, ami a szavannán keresztül ment Kaye Bou Bou-ig.

A szavanna felüdülés a szahara után. Gondoltuk, itt már nem a homokban kell küzdeni az autóval, vannak utak, könnyebb lesz a tájékozódás és a haladás is. Nos, ezt újra kellett gondolni több szempontból. Utak valóban vannak, a kihívás az, hogy túl sok van belőlük. Egy-egy falu és kút között akár 20 különböző úton el lehet jutni. Mint a villa, olyan lerajzolva. Az utak szétválnak, aztán ismét együtt mennek tovább. A legnagyobb segítséget a szatelit felvételek jelentik, ahol látszanak az utak, az épületek, a növényzet. Ez adhat támpontot.

És hogyan lehet haladni? Lassan, nagyon lassan. Akkora port vernek fel a kerekek, hogy a hártébb haladók szinte már semmit nem látnak maguk előtt. A kocsi, és mi is, kívül-belül vastagon poros lett. Lesz mit fujdogálni... Viszont jó meleg van, 37 fok. Huh...

És mennyi idő alatt tettük meg az utat? Már nem is számoljuk az órákat. Délután 5 körül már félúton jártunk! És megint behúztunk egy hajnali 3 órás érkezést... Jó éjt!

Azt nem tudjuk, ők hova tartanak, de mi hamarosan célba érünk Saint Louis-ba.

Elkaptuk a pillanatot, amikor Mauritániából kiláptünk. Komoly a sorompó szerkezet az automata emelővel :)

Az átkelés a szervezőknek köszönhetően nagyon simánt ment, leszerveztek mindent, szinte már csak meg kellett jelenni.